Nézd, hogy izgulok, gép lesz a karom, a lábfejem fém, az arcom torony, a szempilláim lépcsők felfelé. Szakad rólam a vízesés, egy organikus tervezet jövőbe vetített álmokkal, szegecsek a libabőr pólusokon. Nézd, hogy félek, reszketek, mint a nyáklap-forrasztások olvadásponton. Szájberpank-nyughatatlan vagyok, nagy adag megfelelési kényszerkezet-képzet.
Géptestemet kihúzom a hadszintérre, hadd lőjetek. Lőttök, s eltaláltok. Befogadom lőszereteket, elraktározom, rekeszelem. Kifogyó fegyvertáratokat láttán megfutamodtok. Megtanultatok ma is valamit. Behúzódok épített reluxák alá menekülésetek után. Új töltények után néztek, s én e-mailt írok nektek, hogy ne féljetek. Majd kilövöm a gyűjteményt újra meg újra, ha szükségetek lesz a lőélményre halálhoz közel. Hogy megint tanulhassatok.
Dől belőlem a szufla, hullik az afrik a bőröm alól ki. Hajnalodik a szememben a vöröseltolódás. Kacagok a világon, hiszen nem leszek hosszúéletű. A szemöldököm és a hámsejtjeim is peregnek minduntalan. Hol van vége a testemnek, hány métert tartok szét magamból, mögöttem mennyi sejt diktál hullaszagot? Keveslem az életet magamból, érzem nappal a szétesést, éjjel megragadok. A hajnal az arcomon empírikus, időkényszer, kiömlő must, higított vér, haha, új nap! Pedig emlékeim szerint mindjárt kinyúvadok.
Le akartam még tenni valamit az asztalra. Valamit, amire emlékezhetnek. Aztán rájövök, hogy mindenhol ott vagyok. A nap sütésében, a fény földbejutásában, a hang eltűnésében és megpattanásában, a sorozatokban. A vérkeringésetek része vagyok mikroszkópikus, szubatomi szinten, az emlékeitek hordozzák a lényem. Tudjátok jól, hogy mi, levegő vagyok!
Kandallónak használom a hajszárítót. Felmelegszik a bőr a levegővel, elnehezedek, elnyom. A tévében nem hallom az adást.
Gyerekként az volt az élmény, hogy búrás a hajszárító, nagy a fotel és besüllyed minden, a negyedóra fél, a fél felejtés, aztán már csak zúgó hő és lanka.
Feliratos a film, s a képen mozognak a szájak. Nem félek, hogy lemaradok. A fejbúbból indul minden adás. Azt képzelem, tovább elélek a melegben.
Egyszerre lenyűgöz és nyomaszt, egy fekete ház vagy sötét, állok, nem megyek ki, máskor nem merek visszamenni. A szomszédban alagút, nem jó és régi, de használható, hiszen lyukas. Átjár.
Felhívlak, hogy hiányzol és nem látlak, de se ezt, se azt nem mondom, csak najózok és leteszem, és irreális módon egy sms-t remélek, hogy én is, meg nekem is…
A macska megérzi, ha félek. Vagy inkább a simogatásra kíváncsi. Egyszerre eltölt és üresít a gépek zúgása, a sötétben az alagút nem is látszik. Van egy lámpa valahol, nem kapcsolható áramkörrel.
El tudsz képzelni egy eltűnést? Az átjáróban a bemenet egy, a kimenet nulla, hová feketedik mindenki?
Lenyűgöző és nyomasztó pirkadatkor kifelé bámulni az alagból, a sötétből. A személyiség végül nem tűnik el. Az alagút alakul.
Nem megyek ki, mert nem tudok visszajönni.
Mit tudsz te az állatról, aki meghal, ha nincs enni s kipusztul könnyedén? Elfelejted a természetfilm tényleges tartalmát. Csak a kölyökhiúz gombolyagszeme csillog vissza emlékezetből és elolvadsz minden lénytől álmodban, de rólad vajon ki álmodja ugyanezt? Veled ki számol?
Aj, nem több semmi és senki az állatnál, túlélésért kiált, de túlélni rest, elvárja mástól saját kényelmét. Van gép, fény és hő, hogy bezárkózzon, s van nő és van férfi szeretni valók. Meghalni mégsem tud senki jól, mert hiányozni kezd, későn, a meg nem élt.
Mit kezd az ember emberségével? Elhasználja, kitépi, hurcolja, beleül, lehúzza. Mit kezd az ember szépségével? Odaveti, -adja. Mit kezd az ember az emberrel? Mit kezd az élettel ez az ember? Nem tudni, tudja.
Túl sokan vagyunk és túl jól tartjuk magunkat. Vegyük észre, hogy nem lehetünk többek a lovaknál, amire felülünk és megyünk a szélben, nem a kutyánál, aki harapja a húst és hullik a szőre, de szép. Nem vagyunk többek a békáknál, mégis jóval többen vagyunk. Mit tudhatunk, amit ők nem? S mit kezdünk mindazzal, amit megtanultunk?
Ennek az egész emberiségnek nincs értelme. Olvastam, persze régebben, hogy az átlag intelligenciaszint alacsonyabb 90-nél, ami nyilván nem jelenthet semmi többet önmagánál, hiszen állatok voltunk, s csak néhány ezer éve lettünk elkerülhetetlenül ostobák és rátartiak. És nyilván ennek a felismerésnek sincs értelme…
A képek láttán meglepődünk, de nem úgy, hogy azt kimutatnánk. 1928-ban lepődött meg utoljára úgy ember ecsetvonáson, hogy hangosan jajveszékelni kezdett és ki kellett vezettetni a teremből és el is felejtette a dolgot a nép, hiszen nem való a jajszó kiállításra, s nem való a festő hírnevének sem.
Hát dehogynem jó a festő hírnevének egy hisztiparádé! Üvöltve, ha a nő a festmény előtt bömböl, és azt embertársai látják és odarohannak a segítségére, visznek neki folyadékot, nyilván odapillantanak a képre és bonyolult, egyszerre többfelé figyelő agyuk máris értelmezni akarja a látottakat. Később, otthon, amikor idő lesz elgondolkodniuk, eszükbe fog rémleni a kép, amit láttak és mondják majd férjuruknak, képzeld, hogy mit láttam, megőrült a nő a képtől. De milyen képtől, drágám? Hát tudod, van az a Rozmán, aki most épp kiállít a Kantában, bazdmeg, annak hatására a nő megőrült. Megőrült, szívem? Ne szívemezz már, mondom, hogy kész volt tőle.
A kiállításra így ragadva meg a sörözőalkalmat, a férj is ellátogat cimboráival és félórát röhögnek majd az egészen, miközben tudatuk mélyén mégis festményeket fognak venni asszonyaiknak. Így tesz jót minden művész sikerének a dráma, és így vesznek a férjek nőjüknek képeket a hálószobafalra.
Egy félkész csillag vagy, felragyogsz az égen, visszatükröződsz a zöldteás csészémben, felsejlesz valahol félúton a nyárikonyha felé menet. Félkész a fényed, szívem. Imbolyog, meg-megtörik. De nekem mégis így vagy jól. Felrobbantanád a poharamat, ha úgy tündökölnél, istenigazán.
A képek nagyobbak az embereknél. Látod, a plakát legyőz mindent, még a készítőjét is. Az utca jelképes bizonyítéka annak, hogy legyőzetett az emberiség.
